Klímaváltozás az igazságosság árnyékában

Az igazságosság és az arányosság kérdése már a klímaválság felismerésének kezdeteiben is az egyik legvitatottabb téma volt: most pedig felhevültek az indulatok ezen a téren is.

Lángokban az Amazonas, zokog a szívünk, magunkénak érezzük a levegőt, amit mintha mi magunk, személyesen veszítenénk el. Közben értetlenül hallgatjuk, hogy a brazil miniszterelnököt még a felajánlott gyorssegély is megsérti. Szerinte joguk van, és csak nekik – joguk az őserdőhöz, a természet felemésztéséhez, vagy – ha épp úgy akarják – annak védelméhez. Az igazságosság és az arányosság kérdése már a klímaválság felismerésének kezdeteiben is az egyik legvitatottabb téma volt: most pedig felhevültek az indulatok ezen a téren is.

A feltörekvő és a fejlődő országok mindig is szerették volna elérni, hogy a fejlett országok elismerjék, hogy szerepük sokkal jelentősebb a klímaváltozásban, mint azoknak, amelyek jelenleg indulnak csak fejlődésnek vagy még ma is jelentős gazdasági lemaradásban vannak.

Ennek megfelelően kialakult az a nézet, hogy a fejlett országoknak nagyobb mértékben kell hozzájárulniuk a klímavédelemhez, sőt segíteniük kellene a kevésbé fejlett országokat, hogy gazdasági hátrány nélkül mozdulhassanak ők is alacsony kibocsátású gazdaság felé. Ennek eredményeként alakult ki a „közös, de differenciált felelősség elve”, melynek alapján a Párizsi Egyezmény keretében a fejlett országok vállalták, hogy 100 milliárd dolláros éves klímasegélyt nyújtanak a rászorulóknak.

De pontosan kinek mekkora a felelőssége? Nagyon nagy az egyenlőtlenség még a fejlődő országok között is (1. ábra). Kinek mennyire van ténylegesen szüksége a segítségre? Kik lesznek az esetleges potyautasok, akik egyrészt bezsebelik a klímasegélyeket, miközben gazdasági hasznot húznak a helyi klíma változásából (pl. megemelkedett termelékenység miatt), és/vagy nem tesznek meg minden elvárhatót a klímavédelemért? Mit tehet a nemzetközi közösség, ha Brazília önkényesen felhasználja az esőerdők egy részét a saját gazdasági érdekeinek megfelelően?

A kérdés persze nem csak politikai értelemben rendkívül bonyolult, hanem elemzési szempontból is. Nem mindegy, hogy milyen jelzőket használunk: pl.

  • az országok teljes kibocsátását hasonlítjuk össze vagy az egy főre esőt,
  • melyik évet választjuk az összehasonlításhoz (lásd 1. ábra), vagy
  • csak a szén-dioxid-kibocsátását vagy az összes üvegházhatású-gázét vesszük figyelembe, illetve
  • a helyben kibocsátott gázokat (direkt-kibocsátás) hasonlítjuk össze, vagy az ún. exportált vagy indirekt kibocsátásokat is figyelmbe vesszük, ezzel elismerve, hogy a fogyasztásunkhoz köthető, de nem a hazánkban megtermelt termékek kibocsátásáért is mi vagyunk felelősek (tehát egy olcsó kínai mobil használatakor az ahhoz köthető emisszió, anyagfelhasználás és persze szennyezés inkább a mi lábnyomunkhoz tartozik, nem elsősorban Kínához).

Arról nem is beszélve, hogy az adatok megbízhatósága és elérhetősége jelentősen különbözik.

1. ábra. Egy főre eső CO2 kibocsátás ma és 50 évvel ezelőtt. Az aránytalanság a kibocsátás mértékében nemigen változott, de vannak olyan országok, pl. Kína, melyeknek jelentősen megnőtt a kibocsátása, és „lehagyták” az átlagos fejlődő országokat. Forrás: Global Carbon Budget és Carbon Dioxide Information Analysis Center (CDIAC) az Our World in Data honlapon ábrázolva (CC BY).

 

Az egyenlőtlenség szoros összefüggésben van a klímatudatos viselkedéssel is, így a klíamaváltozás megoldására való törekvéssel. Az Egyesült Államokban, például, amikor a népesség leggazdagabb 10%-ának folyamatosan nőtt a vagyona 1997 és 2002 között, a kibocsátásuk is arányosan megnőtt. Továbbá a társadalmi egyenlőtlenség magas kibocsátású szokásokat generál, mivel a kevésbé tehetős rétegek a vagyonosok szokásait igyekeznek leutánozni, gyakran akkor is, ha nem engedhetik meg maguknak. Így terjedtek el a nagy autók, hatalmas energiafaló lakások, a mindenképp repülőúttal egybekötött nyaralások és sorolhatnánk...

Végül az egyenlőtlenségek hatására a társadalmi összefogás is ellehetetlenedik, senkinek sem lesz érdekében a közös fellépés. A társadalmi felelősség érzet lecsökken, mert az egyéni célokért is küzdeni kell, és ez kimeríti az embereket, ill. nem érzik, hogy közösek lennének a céljaik. Az aktivisták munkája elerőtlenedik, hiába tudjuk a lelkünk mélyén, hogy a klímaváltozás mindenkit érint.

Az eddigiek alapján logikusnak tűnik, hogy a kevésbé jómódú országok ill. társadalmi rétegek nem könnyen csatlakoznak olyan globális problémák felismeréséhez és megoldásához mint a klímaváltozás. Ugyanakkor, mivel a hatások jellemzően a szegényeket sújtják jobban, mert nekik nincs pénzük az alkalmazkodásra (megfelelő hűtés-fűtésre, az ingatlanok vagy ingóságok biztosítására, adott esetben menekülésre vagy jogérvényesítésre), ill. a globális rendszereknek épp a szegényebb országok kitettsége nagyobb (pl. alacsonyan fekvő területek, melyeket várhatóan érint majd a tengerszint emelkedése, vagy a megnövekedett szélsőséges időjárás kitettsége), mégis fontos – a saját érdekükben is -, hogy összefogjanak a klímaváltozás ellen.

Ezzel a kör be is zárul, mert az összefogásokkal csökkenhet az egyenlőtlenség is, tehát a két ügyért leghatékonyabb egyszerre küzdeni. Nemzetközi szinten ez talán elkezdődött a Párizsi Egyezménnyel és a 17 átfogó Fenntartható Fejlődési Célok[i] elfogadásával. Egyéni szinten pedig álljunk ki a nálunk elesettebbekért, keressük a közös célokat, vegyünk részt aktívan vagy csak támogatólag a klímatüntetéseken, melyeket bátran kössünk össze társadalmi célokkal!

 

Összefoglaló: Boza-Kiss Benigna, GreenDependent

Megjelent a Kislábnyom hírlevél 2019. szeptemberi (115.) számában.

 

 

Források: The Conversation és BBC

Képek forrása: https://m.usw.org/blog/, Our World in Data és Index

 

 

Kapcsolódó kislábnyomos olvasnivalók:

Mi lesz velünk 2050-ben?

Kinek fáj jobban a klímaváltozás?

 

 



[i] A Fenntartható Fejlődési Célokról bővebben lásd:

https://www.ksh.hu/sdg és http://ffcelok.hu/sdg-k/