„A börtönt is vállalom” – hétköznapi embereket tartóztatnak le a klímatüntetéseken

Ezév áprilisában több, mint 1000 tüntetőt tartóztattak le Londonban a Kihalás Lázadás egy hétig tartó megmozdulásain: a hónap közepén a résztvevők forgalmas csomópontokat foglaltak el és erőszakmentes eszközökkel akadályozták a forgalmat. Akciójukkal egyrészt igyekeztek felhívni az emberek figyelmét a klímaváltozás fenyegetővé válására, és az azonnali cselekvés fontosságára, másrészt tiltakoztak a politikai elit tétlensége ellen.

A tüntetések márciusban kezdődtek, az élet minden területéről és a társadalom minden korosztályából érkező aktivisták részvételével, akik közül sokan életükben először állnak ki egy számukra fontos ügyért. Most kilencen mesélnek arról, hogy meddig hajlandóak elmenni a mai, számunkra egészséges ökosztisztémák megőrzése érdekében.

Bing Jones, 66, Sheffield, művész és nyugdíjas orvos

„Kiváltság, hogy azt érezheted, teszel valamit.”

Azelőtt sosem kampányoltam vagy aktivistáskodtam, de a természet miatt évtizedek óta aggódom. 20 éven át küldtem a leveleket, írtam alá a petíciókat, bicikliztem – mindent megpróbáltam, ami „udvarias” – de a helyzet nemhogy javult, egyre romlik.

Tavaly októberben akadtam rá az Extinction Rebellion (XR, Kihalás Lázadás) mozgalomra, és azonnal csatlakoztam. Teljesen beszippantott a dolog. A négy Sheffield-i csoport egyikével jöttem Londonba. A Parliament Square-en zártunk le utakat. Néhányan odaragasztották vagy láncolták magukat tárgyakhoz. A rendőrök először a könnyen mozdítható embereket vitték. (Képek a londoni akciókról itt láthatók.)

Amikor elveszik a karórád, az öved, és a cipőfűződ, és becsapódik mögötted az ajtó, semmit nem tudsz nézni a celládban, csak az acél WC-csészét. Együtt érzel a jogfosztott emberekkel. De a klíma-vészhelyzet annyira valós és intenzív, hogy kiváltság, hogy azt érezheted, teszel valamit. Sokan vagyunk, akik hajlandóak vagyunk elszenvedni a letartóztatással járó megaláztatást és bizonytalanságot.

Kész lennék-e börtönbe menni? Igen. Akár éhségsztrájkra is hajlandó lennék.

Rebekah West, 39, Somerset, vadőr

„Csak így lehet a hatalmon lévőkkel kommunikálni.”

10 éve vagyok vadőr, és mindig imádtam a természetet. Az életmódomon már változtattam – vegetáriánus vagyok, próbálok nem repülni, busszal utazom, etikusan vásárolok, és etikus banknál tartom a pénzem – de feladtam a petíciók aláírogatását, és a parlamenti képviselőknek szóló levelek írogatását, mert semmi nem történt. Aztán tavaly találkoztam az XR tagjaival, és komolyan hatottak rám. Tetszik, ahogy a történelmet, és ahogy a szüfrazsett és emberjogi mozgalmak működését értelmezik, és a tanultakat felhasználják a politika befolyásolására.

Először tavaly novemberben tartóztattak le az öt hídon tartott tüntetésen. Ezen a héten többször elvittek. Hétfőn a Waterloo Bridge-ről vittek és zártakültem be 16 órára. Aztán az Oxford Circus-ről ismét elvittek és bezártak 24 órára. A felügyelő tiszt azt mondta, mi vagyunk a legkedvesebb őrizetesek, akikkel valaha találkozott, és egyetért az ügyünkkel. A letartóztatások jól mutatják, hogy az emberek mekkora áldozatokat képesek hozni. Sajnálom, hogy a város lakóit feltartják a tüntetések, de csak így lehet hallatni a hangunkat a hatalmon lévők felé.

A 24 órás őrizet előtt azt hittem, kész lennék vállalni a börtönt, de amikor ott ültem, rájöttem, hogy hiányoznak a dombok, a fák, a kutyám. Tényleg kibírnám? Nem tudom – de szenvedéllyel állok a mozgalom mellett, látnom kell, hova jutunk. Nem állunk meg itt.

Barry Slipper, 71, Southampton, nyugdíjas mérnök

„A helyzet extrém.”

16 éves korom óta mindegyik nagy olajvállalatnak dolgoztam – BP, Shell, Esso. 1986-ban hallottam először a klímaváltozásról a Föld Barátai csoporttól. Ahogy egyre fontosabb lett a probléma, gondoltam az olaj- és gázipari vállalatok elkerülhetetlenül változni fognak, mert ha nem, a következmények súlyosak lesznek. De a ’90-es évek végére világossá vált, hogy eszük ágában sincs változtatni. És akkor az ember komoly dilemma elé kerül – hogyan maradhat ebben az iparágban tovább? Én pl. egyre többet adakoztam a Greenpeace-nek, hogy egyensúly legyen a lelkemben.

62 éves voltam, amikor leépítettek, és alig vártam, hogy részt vehessek tüntetéseken. Az elmúlt hat évben a fracking, azaz rétegrepesztés-ellenes kampányban tevékenykedtem – a nagyon jól megszervezett, hatékony kampány megmutatta, hogy közös fellépéssel tudunk változtatni.

Amikor először hallottam az XR-ről, nagyon extrémnek tűnt, de a helyzet is extrém. A mozgalom sikeres kell, hogy legyen, különben mindannyiunknak annyi.

Bő egy hete vagyok most itt a Southampton-i XR csoporttal, tartjuk a blokádot az Edgware Road-on. A rendőrök mindig udvariasak – talán mert kicsit törékenynek tűnök így 71 évesen. Most tartóztattak le negyedszer: kétszer a fracking és kétszer az Extinction Rebellion miatt. Ha színes bőrű vagy, sokkal több következménye lehet egy letartóztatásnak, de ha fehér vagy, nyugdíjas, nem kell a karrieredet félteni... Amíg ki tudom fizetni a büntetést, nem kell nagyon aggódnom a következmények miatt, de azért nem veszem könnyedén.

Természetesen rosszul érzem magam amiatt, hogy fennakadást okozunk az embereknek. De beszéltem az autósokkal, és ugyan eleinte 80-90%-uk vitázni kezd, de amikor adsz nekik szórólapot, és beszélgetsz velük, azt mondják, OK, nekem is vannak gyerekeim, igazad van. Sosem gondoltam, hogy egyszer majd ezt teszem, de jelenleg nem tudok ennél hasznosabbat.

Nabila Kalanzi, 24, London, költő

„Amikor mi emberek összefogunk egy közös ügy érdekében, csoda történik.”

Sosem mondtam volna magam aktivistának. De most megváltoztam. Hogy jobban érzékeltessem mekkora a változás: kész lennék a mellkasomra tetováltatni az XR logót, úgy, hogy eddig sose akartam tetoválást.

A Waterloo Bridge-en kezdtem a sátrazást. Tiltakoztunk, és éltük a hétköznapokat ott a hídon, egy hétig. Hihetetlen volt. Bebizonyítottuk, hogy amikor mi emberek összefogunk egy közös ügy érdekében, csoda történik.

Fiatal fekete nőként nem akartam soha, hogy letartóztassanak. Megalapozott félelem van bennem ezügyben. De most már elgondolkodom rajta. Az embernek nincs félnivalója egy olyan fenyegetés árnyékában, ami az egész jövőnket tönkreteheti. Sőt, végül úgy tekintettünk a letartóztatásra, mint egy ajándékra, mert amíg valakit elvittek, addig a többiek küzdhettek tovább.

Kész vagyok a mozgalomnak élni és dolgozni, és minden reggel azzal kelni, hogy mit tehetek ma a környezetért. De a sikerhez mindenkire szükség van.

Chris Trafford, 42, Abergavenny, ifjúsági munkás

„Öt percen belül letartóztattak.”

2015-ben kerültem először kapcsolatba a klíma aktivizmussal, de csalódtam a mozgalomban; úgy tűnt, hogy alig van valami eredménye. De aztán jött az XR - ők értették az ügy komplexitását, és azt, hogy a klímaváltozás problémája egy sor egyéb gondot is magában foglal, ld. szegénység, egyenlőtlenség, kisebbségi jogok.

Múlt vasárnap érkeztem, és az Oxford Circus-re küldtek, felvertük a sátrainkat. Egy tinédzserkori verekedést leszámítva még sosem tartóztattak le eddig. A munkámhoz erkölcsi bizonyítvány kell, így beszéltem egy aktivistákat segítő jogi szervezettel.

Leültem az egyik útlezárásnál, és öt percben belül elvittek. Ha nem fenyegetné az állásom, vállalnám a vizsgálati fogságot. Folytatnunk kell – vagy ez vagy kihalunk.

Momo Haque, 29, London, menedzser

„A világ lángokban áll.”

Azért veszek részt a tüntetéseken, mert szenvedélyem az élelmezés fenntarthatósága, és ez szerves része a problémának. Tetszik, hogy az XR-ben nincs hierarchia, mindenki teszi a dolgát. Annyi élelmiszeradományt kapunk, hogy venni szinte semmit se kell. Három hete vagyok itt, szabadnapokat vettem ki, szervezem az ellátást mindenkinek. Vállalom a letartóztatást ezért az ügyért, de ha elvisznek, valaki vegye át a feladatomat, és adjon enni a blokádon lévőknek.

A világ lángokban áll, és nekünk tenni kell valamit.

Indra Don Francesco, 49, Glastonbury, bolti eladó

„Meddig mennék el? Ameddig kell.”

Nagyjából 25 éve veszek részt erőszakmentes tüntetéseken, és le vagyok nyűgözve, hogy ennyien lépnek túl a félelmeiken és állnak elébe a letartóztatásoknak. Sokaknak azt mondják, hogy ha letartóztatják őket, elveszítik a munkájukat, a házukat, a hitelüket. Az évek során több mint százszor tartóztattak le, és 18 alkalommal emeltek vádat ellenem környezetvédelmi tiltakozás miatt. Nem azért csinálom, mert erre vágyom – de mindig van egy fa, van egy fűrész, te meg elé állsz... Mi mást tehetnél? De most van egy stratégia, a cellák egyre telnek, és lassan az egész egy adminisztratív rémálommá válik a hatóságok számára.

Meddig mennék el? Akármeddig. Nem szeretnénk itt maradni, és táncolni a Marble Arch körül, de kész vagyok börtönbe menni, éhségsztrájkolni, vagy odaláncolni magam. Ha úgy gondolom, hogy működik, megteszem.

Rashid, 32, biztonsági őr

„Még sosem láttam ilyen megmozdulást.”

Nehéz nem hallani az XR-ről. Több barátom is nyakig benne van. Én egy csapat zenésszel vagyok itt – ha bármilyen ügynek kell a figyelem, jövünk és zajt csapunk, meg szórakoztatjuk az embereket. Kell a szórakoztatás, hogy akik csatlakoznak, maradjanak is.

A munkám miatt nem tudok állandóan itt lenni, de amennyit csak lehet, kijárok. Tegnap négy órát aludtam, előtte se sokkal többet. Bűntudatom van, hogy nem tudok maradni, de az állásomat nem szeretném elveszíteni. Még sosem láttam életemben ilyen megmozdulást. Sokat dolgozom a Greenpeace-szel, nagyon vagány tüntetéseket és eseményeket láttam, de ez a mostani fantasztikus.

Miriam Instowne, 20, Észak-Manchester, diák

„Most először van igazán célom az életben.”

Egy sátorban alszom a Park Lane-en – nyolc napja vagyok itt. Négyen vagyunk testvérek, én vagyok a legfiatalabb, és mind itt vagyunk. A főváros egyik legforgalmasabb útját zártuk le. Amikor letartóztattak, éppen a Waterloo Bridge-en ültem és énekeltem.

Már egész fiatalon arra tanítanak, hogy diplomázz, szerezz egy jó állást és légy engedelmes – és hogy a börtön a legrosszabb, ami történhet. De amikor az elképzelhető egyik legpusztítóbb dologra próbálod meg felhívni mások figyelmét a tetteiddel, nyugodt a lelkiismereted.

Nem féltem a cellában. Egy heroinfüggő mellett ültem, jobban izgatott az ő biztonsága, mint a sajátom. Ha tíz év múlva visszanéznék, és azt látnám, hogy csak ültem a fenekemen és nem tettem semmit, nem hiszem, hogy meg tudnék bocsátani magamnak. Tíz év múlvára a priuszom úgyis elévül, főleg, hogy a természet is elpusztul körülöttünk.

 

Fordítás és összefoglaló: Antal Orsolya, GreenDependent

Megjelent a Kislábnyom hírlevél 2019. májusi (113.) számában.

 

 

Forrás: https://www.theguardian.com

Képek forrása: David Levene/The Guardian, FacebookTwitterPinterest